A 1956 októberében a diákok után a munkások sem késlelkedtek a szervezkedéssel. A „munkás önigazgatás” jegyében már a Forradalom és Szabadságharc másnapján – jugoszláv mintára – a gyárakban, üzemekben, hivatalokban el kezdték szervezni a Munkástanácsokat. Az első Munkástanács 1956. október 24-én alakult meg Budapesten az újpesti Egyesült Izzóban.De mi is történt abban az időkben?!Fiatalok közül többen felteszik a kérdést, hogy 1956 októberében mi történt, és mi vezetett odáig, hogy vér folyt a pesti utcákon!? Mi kellet ahhoz, hogy szinte egy egész ország, egyszerre mondta: ”ELÉGVOLT!” és szembefordultak a hatalommal. Számomra Csoóri Sándor 1953-ban megjelent versének egyik versszaka részben megvilágítja a helyzetet:„Fönt éltem eddig a magas régiókbanS nem láttam mást, csupán a fényt, a jót,kedvező sorsom függönnyel takartaszemem elöl a nehezebb valót.”Október 31-én Budapesten összeült a munkás parlament, itt fogalmazták meg és fogadták el a Munkástanácsok terveit és követeléseit. Amiben többek között szerepelt, hogy akarnak kizárólagos hatalmat, az ország függetlensége, a parlamentáris demokrácia, a többpártrendszer, a szabad választások, a szólás- és gyülekezési szabadság, valamint a független szakszervezetek. A munkahelyekre vonatkozó követeléseiket, kilenc pontban fogalmazták meg. Ezt a kilenc pontot röviden talán az alábbiak szerint foglalhatjuk össze: „Az üzem a munkásoké, az államnak a gyár termelése után adót, és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan választott Munkástanács. Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb vezetőket, nyilvánosan meghirdetett pályázat alapján a helyi Munkástanács választja meg. Ezekre mondta Bill Lomax, hogy ez a legszabatosabb megfogalmazása a munkás önigazgatásnak. Ugyan csak ezek voltak azok a tézisek, amelyek, később nyolc Munkástanács vezető halálát, több száz munkástanács tag bebörtönzését és több ezer munkástanács tag üldöztetését eredményezte.Amint tudjuk a hazánkat megszállás alatt tartó szovjet csapatok október 30.-a óta magyarországi laktanyáiban tartózkodott, de november 4-én előjöttek, sőt a szovjet-magyar határt átlépve újabb – jelentős – szovjet csapatok özönlöttek be országunkba. A magyar ellenállók napokig tartották magukat a világ legnagyobb szárazföldi elnyomó gépezete ellen, de a 16 hadosztállyal és 2000 harckocsival rendelkező szovjet megszállók ellen semmi esélyük nem lehetett. Kádár János november 11-én mondta el azt a rádióbeszédét, amelyben bejelentette, hogy a felkelést leverték. Valószínű nem véletlenül, ekkor mentette fel az Elnöki Tanács Nagy Imre-kormányt és választotta meg a Kádár-kormányt. November 4-ét követően – sokunk által Második Fegyvertelen Forradalomnak (MFF) nevezett időszakban – teljesedett ki a Munkástanácsok máig elévülhetetlen érdemei. Máig csodálom és tisztelem azt a bátorságot, ahogy a Munkástanács vezetők, a világ legnagyobb szárazföldi hadserege által fenyegetve, bátran kiálltak a jogaikért, követeléseikért. Hiába ült a „szolnokiak bandája” a parlamentben, hiába hozták naponta a törvényeiket-jogszabályaikat, nem ők kormányoztak, nem ők irányították az országot. Az ország mindennapjait egy olyan pár hetes szervezet irányította, amelyik a semmiből bújt elő és elburjánzott az egész ország területén. Bátor fellépésük és a társadalom általi elfogadottságuk eredményeként november 13-án a Kádár-kormány határozatban jogosította fel a Munkástanácsokat az üzemek irányítására. Ennek ellenére az újonnan szerveződő kommunista párt részéről komoly fenyegetettségben volt részük. Talán a fenyegetettség egyik fő oka az volt, hogy a Munkástanácsok a megyei, a városi szervezeteik révén, a munkahelyeken kívül is jelentős befolyást gyakoroltak a politikai és társadalmi viszonyokra. Ezt az időszakot nevezte Kádár „kettős hatalomnak”.Tovább folytatva az időutazást, a történelmi visszatekintést, fontos dátum november 14-e, amikor megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács. Amely a fokozódó fenyegetettség elleni szükséges és lehetséges fellépésekről határozott. A vidéki szervezetek követelésére, november 21-re, Budapesten, a Sportcsarnokba meghirdették Országos Munkástanácsok alakuló ülését. Válaszlépésül a szovjet Grebenyik tábornok 400 tankot sorakoztatott fel a Sportcsarnok köré. Erre az országból összegyűlt Munkástanács küldöttek, félrevezetve a megszállókat más helyszínen, de meg tartották az alakuló ülésüket, ami egyben az első és utolsó ülésük is volt. Ellenben a Nagybudapesti Központi Munkástanácsok többször összeült, az utolsó és minden bizonnyal legdrámaibb ülése december 8-án volt. Ez volt az a nap, amikor Salgótarjánban két, ártatlanul letartóztatott Munkástanács vezető kiszabadításáért tüntető békés tömegbe belelőttek a szovjet megszállók és a magyar pufajkások. A sortűz 131 ember életét oltotta ki, több mint 150 sebesült került a kórházba. Ez volt az, a cseppnek nem nevezhető adalék a pohárba, amely arra késztette a Központi Munkástanácsot, hogy december 11–12-re az egész országra kiterjedő, kétnapos sztrájkot kezdeményezzen. A meghirdetett sztrájk kapcsán, az a Kádár kormány, amelyik egy hónappal előtte elismerte a Munkástanácsok működését, december 9-én betiltotta a tevékenységüket. Két emblematikus vezetőjét, Rácz Sándort és Bali Sándort aljas módon tárgyalása hívták a parlamentbe, ahol letartóztatták Őket. A fenyegetés ellenére az országos sztrájkot sikeresen megtartották és végrehajtották. A fokozódó terror ellenére, a Munkástanácsok lokálisan, sztrájkok szervezésével, munkalassításokkal 1957 elejéig folytatták békés ellenállásukat. Erre válaszlépésül a Kádárék egy 1957. január 7-én született rendelettel halálbüntetéssel fenyegette a munkabeszüntetést és a sztrájkra való felbujtást is. 1957-ről, és az azt követő évtizedekről bátran elmondhatjuk, hogy a Kádár kormány lényegében és kendőzetlenül teljesítette a korabeli kommunizmus paradoxonát, vagyis a néppel szemben álló „népi kormányt” és a munkások ellen elkeseredett osztályharcban álló munkásállamot. Ezt, az akkori jugoszláv miniszterelnök helyettes, gúnyosan így fogalmazta meg „…ez egy munkás kormány, amely fél a munkásoktól!” Mivel megegyezés nem jött létre, Marosán György december elején Rácz Sándornak kijelentette: „Holnaptól kezdve lövünk!” Ezt követték a salgótarjáni, majd decemberi sortüzek, egészen a január 11-i csepeli kíméletlen fellépésig. A halálos áldozatok számát ma sem tudjuk pontosan, de több százra tehető, az viszont biztosan tudható, hogy jelentős részük munkás volt. A Munkástanácsokra nehezedő nyomás és fenyegetettség kiterjesztését legjobban talán az MSZMP KB ’57 február végi ülésén Kádár kijelentése szimbolizálja: „A Munkástanácsokkal a legközelebbi perspektíva világos, nincs mit róla mondanunk a határozatban. Szép csendben elszürkítettük a Munkástanácsokat, s ez jó!” Nem szeretném a Pesti Srácok érdemeit kisebbíteni, de a Munkástanácsok ellenállásának ismeretében megkockáztatható az-az állítás, hogy:”…az 1956-os Forradalom és Szabadságharc nem a fegyveres ellenállás leverésével ért véget, hanem a Munkástanácsok 1957-ben történő megszüntetésével és a munkások elleni folyamatos megtorlással.” Erről a tragikus időszakról csak Mészáros Márta nagy hatású, „Napló gyermekeimnek” című filmje beszél! Valószínűsíthető, ahogy a „munkás-paraszt” hatalomnak lehetetlen volt – mint a mai „utódainak” is – a Forradalom és Szabadságharc könyörtelen megtorlásainak tényét beismerni, felvállalni!Talán sokakban felvetődik a kérdés 66 év után, a mai kor emberének, fiataljainak üzen-e valamit, az 1956-os Munkástanácsok eszmeisége? A válaszhoz szükséges elmondani: „…az újabb kori történelmünkben nem volt olyan esemény, amelyről annyit hazudtak, amelyet annyira eltorzítottak és beszennyeztek, mint az 1956-os Forradalom és Szabadságharc, valamint a Munkástanácsok szerepe!” Megítélésem szerint a mai ember számára az ’56-os Munkástanács eszmeiség legfontosabb és máig ható és soha el nem évülő üzenete:
A szabadság! Ami nem azt jelenti, hogy azt tesszünk, amit akarunk, hanem azt jelenti, hogy nem kell megtennünk azt, amit nem, akarunk megtenni!
Bátor elődeink tettvágya bebizonyította, hogy nincs olyan monolit elnyomó hatalom, amelyen ellen összefogva, egymást segítve, ne lehetne törést, repedést előidézni.
Ha magunk, családunk, nemzetünk sorsának jobbítása érdekében kívánunk cselekedni, mindig azt kell szem elött tartani, ami összeköt bennünket és nem azt, ami elválaszt.
’56 története egyértelműen azt is bebizonyította, hogy a magyar nép csak magára számíthat!
Fonyód, 2022. október 21.
Perényi JózsefMOSZ – SZT
